2. fejezet - Látomás

/Alice/

Csak álltam az ajtóban és néztem az egyre távolodó fekete Mercedest. Ha tudnék sírni, most biztosan patakokban folynának a könnyeim. Ki ne sírna, mikor a testvérét és egyben a legjobb barátnőjét veszíti el?

Ott álltam a gondolataimba mélyedve, mikor Jasper mögém lépett. Ugyanebben a pillanatban az egész testem megremegett, a lábaim összecsuklottak, a szoba forogni kezdett velem majd elsötétült minden. Tudtam mi következik. Igen. Egy látomás. De ez valahogy más…

A sötét börtöncella vastag vasajtajának retesze felpattant és egy fekete köpenybe burkolt férfi kőrvonala bontakozott ki a hirtelen támadt világosságban. Odasietett a földön kuporgó fiúhoz, letérdelt és megölelte. Az arcáról hatalmas erőfeszítést lehetett leolvasni, mintha fájna neki a testi érintkezés a szőke vámpírral. A fiú, mintha észre sem vette volna Aro közeledését, tovább kuporgott a padlón.

- Ne aggódj, fiam. Már nem kell sokáig itt maradnod. Hallod? Nemsokára kiszabadulsz innen. Boldog életed lehet. Hallasz?- kérdezte sírós hangon.

A fiú elfordította a fejét, mire Aro kis hijján felordított fájdalmában, de azért tovább ölelte a fiát. Hirtelen, alig követhető, gyors mozdulatokkal a szőke fiú a falhoz vágta az apját és a legtávolabbi sarokba húzódott.

- Minek jöttél le ide?- szólalt meg mély, bársonyos hangon.

Aro föltápászkodott a földről. Miközben fia beszélt, az ő arca meg- megvonaglott a fájdalomtol.

- Jó híreket hoztam- fordult a fia felé Aro. Paolo nem szolalt meg többé, mert tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz apjának. Csak fölhúzta egyik szemöldökét, mire Aro arca megvonaglott.

- Igen. Végre kijuthatsz innen. Boldog életed lehet- erre Paolo a másik szemöldökét is felhúzta, ezzel egy időben Aro térdre rogyott a fájdalomtól.

- Szóval, teljes életet élhetsz te is. Megtaláltam… neked… a tökéletes… párt…- a teljes élet kifejezésre Paolo mellkasa gyorsan kezdett emelkedni és süllyedni, Aro pedig, minden egyes légvételre összegörnyedt. Mikor a fiú észrevette, azonnal abbahagyta a zihálást.

- Rajta nem fog a képességed- Paolo összehúzta a szemöldökét, mire Aro felszisszent.

- Már csak okot kell találnom, hogy idehozzam. Ne aggódj kijutsz innen. Nemsokára. Dimitri-t vagy Félixet ráállítom, hogy figyeljék. Csak várj türelmesen- mondta Aro, azzal csókot nyomott fia homlokára és kisietett a cellából.

(Bella)

Kiléptem az ajtón és első utam a garázsba vezetett, ahol Carlisle-ba botlottam bele. Ez nem az én napom. A hideg karok elkaptak mielőtt a törött könyökömre estem volna. Miután felsegített, nem mertem a férfira nézni. Fogalmam sincs mit gondolhat rólam, hiszen ez Edward asztala… Huhh, már megint Ő. Mikor fogok leszokni arról, hogy mindenről Ő jusson az eszembe? Úgy hiszem sose.

Erőt vettem magamon és fölnézte Carlisle arcába, ahol harag vagy szánalom helyett csak bánatot tudtam leolvasni. Épp belekezdtem volna a tiltakozásba, megszólalt.

- Bella, ez a te döntésed. Nem azért jöttem, hogy meggyőzzelek, gyere vissza. Csak annyit kérek, hogy gondold át.

- Carlisle, én ezen már azóta gondolkodom, mióta feleségül mentem Edwardhoz, azzal a feltétellel, hogy átváltoztat, aztán kijelentette, hogy mégse. Szeretem Őt, mindig is szeretni fogom, tiszta szívemből, de most már szeretném elfelejteni a vámpírokat és teljes életet élni. Ennyit csak kérhetek?- szinte már megint dühös voltam.

- Igen, a te életed, te alakítod. Ha úgy látod biztosabbnak a jövődet, ha elszakadsz a vámpíroktól, amit mellesleg meg is értek, akkor én leszek az utolsó, aki az utadba áll- mondta lehorgasztott fejjel.

- Köszönöm, Carlisle, de most már mennék- megpróbáltam eltolni magam tőle, mert még mindig fogta a vállamat. Balszerencsémre, pont a törött könyököm felöli oldalon állt. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe.

- Kérlek, had lássam el a törést mielőtt elmész- kérte könyörgő szemekkel.

- Nem kell. Majd legfeljebb beugrom a kórházba- mondtam sürgető hangon. Már nagyon indultam volna. Ezt Ő is észrevette, úgyhogy beleegyezően bólintott és csak ennyit mondott.

- Legalább had kössem föl. Így nem tudsz vezetni.

Felsóhajtottam. Tudtam, ha nem egyezek bele, nem fog szépszerével elengedni. És én már nagyon menni szerettem volna. Ugyan még nem tudom hová, de biztos eszembe jut majd valami okosság. Talán odaköltözök Reneé-ékhez. Charlie, nem fogadna vissza az biztos. Erről a megállapításról az a műsor győzött meg, amit az esküvő után művelt. Nagyon nem tetszett neki, hogy hozzámegyek Edwardhoz, azok után, amin keresztülmentem miatta. Most már belátom, neki volt igaza.

Némán tűrtem, hogy Carlisle, felköti a kezemet, aztán már indulni akartam, mikor elkapta ép könyökömet.

- Várj egy kicsit, Bella. Hallottam valamit- a szemeim tágra nyíltak a meg lepettségtől, majd összeszűkültek a gyanútól.

- Ha ez mégis egy próbálkozás lenne, hogy maradjak, akkor azt ajánlom, most tegyél le róla- mondtam haragosan.

- Nem, nem, dehogy is. Megígértem valamit és nem áll szándékomban megszegni az ígéretem. De ez fölöttébb furcsa és szeretném megvizsgálni. Kérlek, ne fészkelődj- mondta és szép lassan ráhajtotta a fejét a hasamra. Nem nagyon értettem, de úgy tettem, ahogy kérte. Láttam, ahogy tágra nyílt a szeme, aztán felemelte a fejét.

- Mi van?

- Bella, te…- nem bírta folytatni, de a szeme még mindig tágra volt nyitva.

- Én…?

- Te terhes vagy…

Majdnem elnevettem magam. Ezt Ő sem gondolhatta komolyan. Ilyen gyenge próbálkozást… Kezdtem mérges lenni, ahogy láttam hogy az arcáról még mindig nem tűnt el a meglepettség, de egy másik érzés is helyett kapott rajta. Jól láttam? Igen. A gyanakvás. De miért… csak nem?

- Carlisle, te most viccelsz?

- Nem, ezt, mint orvos, mondom. Terhes vagy, Bella… és mivel hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke…

- Azzal gyanúsítasz, hogy megcsaltam Edwardot? Biztos nem a te elméletedben van hiba?

- Ezt nem mondtam. Természetesen én se vagyok tévedhetetlen…

- Na, látod most tévedtél. Két dologban is. Nem vagyok terhes és nem azért hagyom el Edwardot, mert mást szeretek. Vita lezárva. Viszlát, Carlisle… Vagyis inkább nem- mondtam, majd behuppantam a Mercedesbe és indítottam. Végre magam mögött tudhatom a vámpírok csodás világát.