Amilyen gyorsan csak tudtam, menekültem el a családomtól, az emlékeimtől és a szerelemtől. Legfőképp. No, meg a gyermekem apjától. Mert igen, akármennyire is tiltakoztam, hogy Carlisle igazat mondott. Bíztam pótapám megérzéseiben. Hiszen ő nem hazudna nekem. És, mert én is tökéletesen biztos voltam benne. Ugyanis éreztem. Minden egyes szívdobbanásom mellett éreztem egy másikat. Ahogy az enyém gyorsult, úgy az övé is. Hisz mindketten a számunkra legfontosabb személyt hagyjuk el. Őt. Edwardot. Mindkettőnknek nehéz. De így lesz a legjobb. Nem akarok Edward mellett megöregedni. Akkor inkább magányos öregasszonyként halok meg, mint egy tizenéves tinédzser karjaiban.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem az elém kiforduló kamiont, csak amikor hangosan dudálni kezdett. Elkaptam a kormányt, de ehhez minkét kezemre szükségem volt. Hatalmas fájdalom nyilallt a könyökömbe. Talán tényleg be kéne mennem a kórházba…
A kamion miatt leszaladtam az útról. Beletapostam a fékbe, mire a mindig ficánkoló fekete sportkocsi vonakodva megállt. Nekitámasztottam a fejem a kormánynak és ép kezemmel átkaroltam a hasamat. Ugyanis, most az is elkezdett görcsölni. Először nem értettem a dolgot, de hirtelen újra érezni kezdtem a kis szív dobbanásait, rájöttem. A baba miatt vagyok rosszul. Bár azt még mindig nem sikerült tisztáznom magammal, hogy hogyan lehetséges ez. Hiszen mindenképpen csak tegnap történhetett meg. Mármint a baba. Ezen elmerengtem egy darabig. A fájdalom is enyhülni kezdett, így kiegyenesedtem
Végül arra jutottam, hogy a történtek a kicsi felvámpír-mivoltjának tudhatók be. Többet már nem sikerült kiderítenem az üggyel kapcsolatban, mert ekkor újabb, minden eddiginél hatalmasabb görcsre rándultam össze, majdnem lefejelve a kormányt. Nem érdekel, kivel találkozom össze a kórházban, lesz, ami lesz. Mert ezt már nem lehet elviselni.
Beindítottam a kocsit és úgy döntöttem az Edward által megismert vezetési formát fogom alkalmazni. Tehát tövig nyomtam a gázt.
Mikor kiszálltam a kocsiból Carlisle sietett felém. Már meg sem lepődök… Alice! Ahogy elindultam pótapám felé, újabb görcs tört rám, kis híján leestem a járdáról.
- Uram isten, Bella! Jól vagy? – kérdezte és elkapta a könyököm, mielőtt elterülhettem volna a betonon. Miután visszanyertem az egyensúlyom, el is engedett. – Bocsánat.
- Semmi baj, igazából már nem is fáj… - elkerekedtek a szemeim. Tényleg nem fáj. Hogy lehet ez? Tovább már nem jutottam csodás gondolatmenetemben, mert újabb görcs tört rám.
- Gyere, menjünk be. Kapsz valami fájdalomcsillapítót.
Bevezetett egy üres kórterembe leültetett egy ágyra és megállt az ágyam végében.
- Mi a baj, Bella?
- Nem tudom… - újabb görcs. – De megkaphatnám végre azt a fájdalomcsillapítót?
Carlisle szólt az egyik nagyon készséges ápolónőnek, majd mikor megérkezett a várva várt gyógyszer, mindenkit kiküldött. Leült az ágyammal szemben.
- Bella, kérdeznem kell valamit…
- Ha azt akarod kérdezni, hogy ki a… - nem hagyta, hogy befejezzem, közbeszólt.
- Nem, nem. Elhiszem, hogy nem csaltad meg Edwardot… - Arra a névre megrándult az arcom. – Csak azt akartam kérdezni, hogy csinálhatnánk egy ultrahangot?
Ja, vagy úgy. Így mindjárt más. El kellett gondolkodnom rajta. Mivel a fájdalom enyhülni kezdett, úgy döntöttem, nem akarok tovább Forksban maradni.
- Carlisle, én már mennék.
- Rendben, ég veled – odalépett és megölelt. Hirtelen eszembe jutott valami. Kibontakoztam az ölelésből és ránéztem.
- Lehet egy utolsó kívánságom?
- Több is.
- Csak egyet kérek. Nem is, kettőt. És ezt Neki is mondd meg. Az egyik, hogy ne keressen. Szeretném elfelejteni a vámpírokat… - szomorú arcát látva tudatosult bennem, hogy mit is mondtam. – Jaj, nem úgy értettem. Bocsáss meg.
- Semmi baj. És mi a másik, amit meg kéne mondanom a fiamnak? – örültem, hogy nem mondta ki a nevét. Nem akartam sírni.
- Az, hogyha történne velem valami… bármi, ne magát okolja. És azt kifejezetten megtiltom neki, hogy akár a lábát betegye Volterrába… - kicsit haboztam, hogy kimondjam-e, ami még a szívemet nyomja.
- Rendben, megmondom. De úgy látom, van még valami. Igazam van?
Bólintottam és szememet ellepték a könnyek. A sírás fojtogatott.
- Mondd meg neki… mondd meg, hogy… hogy SZERETEM. Örökké szeretni, fogom. Hogy próbáljon meg túllépni rajtam. És, hogy legyen boldog… - a végét már csak suttogtam. Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó kívánságom nem lesz teljesítve.
Carlisle hozzám lépett, csókot nyomott a homlokomra és megölelt. Rázkódtam a zokogástól.
- Ígértesd meg vele… Mindent! – sírtam.
- Rendben megígértetem vele. Cserébe én is kérnénk valamit, az egész család nevében – mondta és a hasamra tette a kezét. – Vigyázzatok egymásra. Kérlek!
Nem bírtam tovább, megint megöleltem. Ez lassan szokásommá válik. Mikor kibontakozott az ölelésből, az ajtóhoz lépett és kitárta.
- Hát akkor, Isabella Marie Cullen, isten veled. Úgy hiszem, nem találkozunk többet.
- Nem… - tétováztam. Aztán egész nevem hallatán eszembe jutott valami. Az ujjamhoz kaptam és levettem róla a jegygyűrűt. Aztán Carlisle felé nyújtottam, aki visszatolta.
- Ő is könnyebben búcsúzna, ha tudná, hogy marad belőle valami neked. És tudom, hogy te is. De nem kell az ujjadon hordanod – azzal elővett egy aranyláncot a zsebéből. – Eredetileg Esmének szántam, de ő majd kap másikat.
Azzal a gyűrűmet a láncra fűzte és a nyakamba akasztotta.
- Köszönöm… - rebegtem erőtlenül a meghatódottságtól és a sok sírástól. Carlisle megölelt… megint. Aztán elhátrált és az ajtó felé mutatott.
- Isten veled, drága Bella.
- Isten veled – mondtam és elindultam az ajtó felé. A küszöbön megbotlottam, de nem estem el.
Mintha valami erő húzna vissza, késztetett, hogy forduljak meg, nézzek pótapám szomorú szemeibe. De nem tettem. Nem tehettem. Mert ha most visszanézek, örökre elveszek a múltban.
Így hát emelt fővel léptem ki a kórteremből. S vele együtt az életemből.
4. fejezet – Születés és halál
(Bella)
Edward vezetési stílusát alkalmazva két nap múlva már majdnem Phoenix-be értem. Még út közben elterveztem, hogyha megérkezek, kiveszek egy szobát valami olcsó motelba. Hajnali kettőkor úgy éreztem nem bírom tovább autóban ülve. Phoenix csak 40 km innen, ha kicsit lenyugodtam továbbmegyek.
Megálltam a tengerparton, mert ilyenkor az a legnyugodtabb hely errefelé. Levettem a cipőmet, mert a vastag homokban így lehet a legjobban közlekedni
. Élveztem, ahogy a fehér homok lábujjaim közé férkőzik. Elgyönyörködtem benne, ahogy a hold visszatükröződő fényét megtöri egy-egy szikla. Ahogy a sós víz mossa a part köveit. Hallgattam a megnyugtató, halk, monoton zúgást. Kezem önkéntelenül is elindult a hasam felé – ami mellesleg már akkora, mintha nem három napos, hanem nyolc hónapos lennék – és a könnyeim megeredtek. Önkéntelenül. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Azért nem akartam, hogy a baba is rosszul érezze magát. Simogattam a pocakom, s bíztató szavakat suttogtam cseppet sem meggyőző hangon.
- Ne aggódj, kicsim! Minden rendben lesz – mondtam, bár még én magam sem tudtam, hogy hogyan lesz. Az altatómat kezdtem dúdolni.
Hirtelen hatalmas fájdalom nyílalt a hasamba. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat. Összegörnyedtem, várva, hogy elmúljon, mint mindig. De csak nem akart szűnni. Megtántorodtam, a fehér homok egyre közeledett az arcomhoz. A semmiből hideg karok tűntek elő, megragadtak, mielőtt elértem volna a talajt. Gyengéden megemeltek, s valaki a fülembe suttogott mély, bársonyos hangon.
- Ne aggódj, kicsim! Minden rendben lesz.
Semmit nem érzékeltem magam körül, csak a hideg karokat és a hangot. Mintha már hallottam volna…
(Dimitríj)
A megbízatásom a parton állt, körülbelül ötven méternyire tőlem. Persze én így is mindent tökéletesen láttam és hallottam. Gyönyörködött a tájban, s keze megindult kerek hasa felé. Könnyek peregtek angyali arcáról. Egy nagyon apró szellőcske erre fújta mámorító illatát. Még jó, hogy útban errefelé megkajáltam egy csapat éjjeliőrt, különben nem bírtam volna ki, hogy ne kóstoljam meg, csak egy kicsit is. Még így is kiszaladt a számon egy kis morgás. Kísérőim észre is vették. Heidi kuncogott, Jane meg irtó unott fejet vágott. Aro ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam a két nőstényördögöt, „ ha esetleg védenék a megbízatás tárgyát” . szerintem csak engem akart idegesíteni. Múltkor kicsit kihúztam a gyufát Paoloval kapcsolatban és ez a büntetésem. Nagyon kegyetlen uram van, hogy ily módón kell meggyónnom bűneimet. Jesszus, kezdek olyan fásult lenni, mint mesterem. Mindenesetre a két lány már az idegeim utolsó szálaival játszadoznak. És élvezik…
- Ne aggódj kicsim! Minden rendben lesz – bíztatta magát és a babát Bella. Jane, akinek ezek a mély érzelmek túlmentek a tűréshatárán, megszólalt érzelem nélküli hangján:
- Na, mi van? Nem visszük? Nem védi senki.
- Nem fogom repülőre ültetni ilyen állapotban. Szépen megvárjuk, amíg megszüli a gyereket. Nem lehet már sok hátra.
- És a kölyökkel kit csinálunk? – ezt Heidi kérdezte kicsit több érzelemmel a hangjában, mint az előző.
- Visszük…
Ekkor fájdalmas nyögésre lettem figyelmes. Bella a parton állt összegörnyedve. Megtántorodott, mire én gondolkodás nélkül ott teremtem mellette és elkaptam.
- Ne aggódj, kicsim! Minden rendben lesz – mondtam nagyon ironikusan.
( Alice)
- A fenébe!!! Elvesztettem… Mit fogok mondani Edwardnak? – tanakodtam hangosan, mire kedvesem a kérdést neki címzettnek tekintette.
- Fogalmam sincs. Edward őrjöngeni fog. Carlisle sem lesz odáig.
A helyzet az, hogy teljesen elvesztettük Bella nyomát. Amióta kitette a lábát a házból, egyetlen látomásom sem volt vele kapcsolatban. Úgyhogy közönséges úton, de tisztességes távolból követtük az illatát. Egy Poenix-i kórháztól pedig elfogytak a nyomok. Csak ez a bömbölő csomag maradt. Meg az, hogy Bella meghalt. Erre a gondolatra összeszorult a torkom. A legjobb barátnőm volt…
Beléptem az ajtón és szőrnyű látvány tárult a szemeim elé. Esme a kanapén ült, s Carlisle mellkasára borulva, könnyek nélkül sír. Rosalie anyánk hátát símogatja, másik kezével Emmett vasmarkát szorongatja. Edward az ablaknál állt.
Vettem egy nagy levegőt, s közben felkészültem a legrosszabbra.
- Khm… Szóval az a helyzet… - Jasper látta, hogy nem tudom elmondani, ezért folytatta helyettem.
- Szomorú híreket hoztunk – azzal kifejezetten Edwardhoz fordult, aki már előttünk állt – Az utolsó infónk Belláról, hogy ma hajnali háromkor gyermeket szült egy Phoenix – i kórházban.
- Szült?
- Mielőtt elment, megállapítottam, hogy terhes – most már Carlisle is állt.
- És én erről mért nem tudok? – Edward tajtékzott a dühtől.
- Úgy gondoltam – és ezt neked is meg kell értened – hogy egy ilyen dolgot Bellának személyesen kéne megmondania. És, ha ő nem akarja, nekem nem áll jogomban.
- De azért jól van, ugye? – nézett rám testvérem. Lehajtottam a fejem, mire rögtön Jazz-re emelte a tekintetét.
- Edward… Bella… meghalt… Sajnálom!
Edward fájdalmasan felordított, majd az ajtóhoz sietett. Sikerült eléje toppannom.
- Eressz, Alice!
- Nem Edward! Nem tehetem… - hirtelen elsötétült a kép, csak egy pillanatra – Ne! Kérlek Edward! A családodért… A lányodért!
Azzal átnyújtottam a még mindig bömbölő csomagot. Edward átvette. Egy darabig nézegette, majd megölelte. A sírás azonnal abbamaradt. Ijedten kaptuk oda a fejünket mindannyian. A pici meg már aludt is.
- Mi lesz a neve? – kíváncsiskodtam.
- Renesmee – senki sem értette, mire bátyám megmagyarázta – Renesmee Isabella Cullen.
